Egyszer majd elmegyek hozzád                       
megmelegítem az ágyad                          
mellemmel búvok melledhez
s nem jövök el soha többé

A fa egykedvűen bámult csak a ködbe,
De megcibálta üstökét a szél,                                       
S az ágak hegyén billegő levél
Még megkergült az élet mámorától.

Leborulok előtted
némán                                                         
   kipakolom
      a magányt
nézd, ezt hoztam
némán
felmutatom
      megválaszolatlan kérdéseimet
nézd, valakitől megkérdeztem,
s nem válaszolnak
festett szemű ismeretlenek
némán
   énekelem
      sápadt dalom
nézd, milyen gyatra
nyomorult vetélések
vérző sebhelyei
némán előtted
   görnyedek,
s üres tenyeremet nyújtom
nézd, kristályokká sűrűsödnek
szememben a könnyek,
üregükbe kiáltva
összetörnek a szavak.

Ha fölemelem a fejem,
nem látom arcodat
rámboruló pilláid világítanak,
kezed - görcsösen markolja szívemet.

Álomban lettél s villamoson
sárgakerekű vágyak hoztak                                          
megállók szétlökdösték arcodat
utánad kaptam
s a semmiben szőke alkony mozdul
munkábafásuló szemem letörli
homályba villanó kezed

végigálmodtam a napot
nem tudom hol keresselek
éjjel utcákon riadok
tócsákba lépek -
tükrükben téged keresve
megcsillan kéken
a száradni kiakasztott
bagolyszemű hold.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Langyos fuvallat:
virágszirmok indulnak
világot látni.

Csak száraz ágak,
avar, tarka levelek...
Ősz. Színes álmok.

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.                                                  
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön és pontosan
kirajzolódik minden vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyogjanak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.

Láttam, láttam lappantyút!
Éjszaka, erdőn meglestem,                        
róka-vadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,
mentünk: én meg a rókavadász,
akkor az égen, fekete égen
valami röppent még feketébben,
valami röppent: lappantyú!
Két szeme lángja, két pici lámpa,
gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más,
ketten: én meg a róka-vadász.

Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra                         
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...

aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,                             
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

A gyerekkor alkímiája
beteljesűl, sikerűl végre.                                   
Az érintetlen kapukat,
az álom zsiliprendszerét kinyitják.
Mindenből csönd lesz és közelség.

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, ­−                                         
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, −
kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, −
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
− embertől más se telhet, −
önnön-szívemre készítem
e gyógyító szerelmet. −

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.

Feküdj a vízre,hagyd magad sodorni,
mint folyóban a sárga falevél,                                          
minek ereje óriás folyónyi,
miközben pihe-módra alig él.